Úgy adódott, hogy egyesületünk (a Collegium Gladiatorium Kulturális Hagyományõrzõ Egyesület) idén kilencedik alkalommal vehetett részt az évenként megrendezésre kerülõ Savaria Történelmi Karneválon. Savaria a mai Szombathely területén található ókori település, lényegében Szombathely latin neve. A nagyszabású rendezvény általában az augusztus 20-ai ünnepekhez van igazítva, így idén négy napon keresztül élveztük a város vendégszeretetét, és ugyanennyi ideig küzdöttünk egymással, illetve más csapatokkal a közönség szórakoztatására az arénában. Megérkezés után rögtön kitelepültünk a Ferences-kertbe, ahol az aréna is található. A sors, vagy a rendezõk szeszéje úgy hozta, hogy szálláshelyünk közvetlen a Norde Gard (Északi Gárda) névre hallgató, elsõsorban viking harcászattal foglalkozó különítmény mellé esett, akikkel egyébként is igen jó viszonyt ápolunk. Az ezt követõ négy napon – hála az együtt töltött megpróbáltatásoknak, no és persze nem kevés mulatozásnak – a két csapatot még közelebb hozta egymáshoz. Körülöttünk az egész területet a különbözõ légiós, barbár, lovag egyesületek sátrai töltötték meg.

A gladiátorok táborhelye a lelátó háta mögött

Az alábbi élménybeszámoló a legfõbb, szombati nap eseményeirõl készült, kiegészítve néhány, a témához kapcsolódó tudnivalóval.

Elsõként következett a Spartacus vezette rabszolgalázadás utolsó csatájának felelevenítése, amikor Marcus Licinius Crassus, a romai hadvezér – késõbb az elsõ triumvirátus tagja Caius Julius Caesar és Cnaeus Pompeius Magnus társaságában – által vezetett légiók végleg gyõzedelmeskednek a felkelõkön.

A Spartacus féle rabszolgalázadás

Spartacus, a Trákiából származó gladiátor I. e. 73-ban lázad fel mintegy nyolcvan társával egyetemben a capuai gladiátoriskola harcosaként. Fogva tartóikat lemészárolják, megszerezik az iskola, illetve az õrök fegyverzetét, majd kitörnek a városból, és a Vezúv hegyén keresnek menedéket. Ekkor már több környékbeli rabszolga csatlakozik hozzájuk. Az ellenük küldött elsõ római sereget, a Claudius Glaber által vezetett, hírtelen felállított légiót szétverik, mire a lázadás híre tûzvészként terjed szét a birodalomban. A nagyszerû gyõzelem után az elkeseredett rabszolgák – köztük számtalan gladiátor – tömegesen csatlakoznak Spartacus seregéhez, miközben a romaiak csodálkozva és rémülten figyelik azt, hogy az általuk lenézett, szedett-vedett hordák képesek megsemmisítõ vereséget mérni az ellenük küldött birodalmi seregre. Az elsõ sikerek után nem sokkal Spartacus legyõz még két ellen küldött légiót, majd seregével Itália déli részén telel ki. Tavasszal északra indul, és újabb megsemmisítõ csapást mér a romaiakra. Elõször a Cornelius Lentulus Clodianus, majd a Gellius Publicola által vezetett seregeket veri meg. Igaz, elõtte a Spartacustól elszakadt – elsõsorban gall, kiesebb részben germán származású – harcosokat Publicola megveri és szétszórja. A gallok vezére, Spartacus régi harcostársa, Crixtus is elesik az ütközetben. Ezek után a fõsereg továbbra is Spartacus vezetésével északnak tart, ahol újabb gyõzelmet arat, azonban az Alpok megállásra kényszeríti õket. Így a felkelõk hada ismét déli irányba vonul, és közben megveri Marcus Licinius Crassus két légióját. Spartacus a felkelõket egészen a Messinai szorosig vezeti, amivel szemben Szicília szigete fekszik. A lázadók tárgyalásokba bocsátkoznak több kalózzal, azonban nem tudnak megegyezni, így azok nem szállítják át õket Szicíliába. Közben Róma minden eddiginél nagyobb sereget állít ki, és a légiók vezetését Marcus Licinius Crassusra bízza. A veterán, tapasztalt hadvezér végül egy utolsó, mindent eldöntõ csatában gyõzedelmeskedik a felkelõk felett, maga Spartacus is elesik. Egy maroknyi harcos azonban elmenekül a csatatérrõl, de õket nem sokkal késõbb az idõközben Itáliába visszatérõ Pompeius seregei semmisítik meg, ezzel megölve vagy fogságba ejtve a legutolsó lázadót is. A felkelés után megtorlásaként és elrettentésként a romaiak mintegy hatezer foglyot feszítenek keresztre a Via Appia mentén. A parancs értelmében ezek a keresztek még évek múltán is az út szélén díszelegnek, fennen hirdetve a birodalom dicsõségét és legyõzhetetlenségét.

Spartacus utolsó csatáját hat különbözõ egyesület felvonultatásával rekonstruáltuk. Róma oldalán felvonult a Legio Brigetio (Komárom), a Legio Savaria (Szombathely), egy osztrák légió, illetve kisegítõ, segédcsapatként dák harcosok Romániából. Spartacus seregét a Collegium Gladiatorium és a Norde Gard harcosai alkották. Ezt a harcot kivételesen fa fegyverekkel mutatták be a csapatok.

Spartacus serege a minden eldöntõ csata elõtt

A légiósok megérkeznek a harcmezõre

Crassus szemlét tart csapatai fölött

A csatatér, háttérben a táborokkal

Az elsõ összecsapás

Az újabb roham

Harc az utolsó emberig

A maroknyi túlélõ a légiósok gyûrûjében megadja magát

A foglyok kivégzése

Roma, Victor

A nagyszerû gyõzelem után azokat az ellenséges harcosokat, akiket megkíméltek a kínhaláltól, újra az arénába kényszerítették, hogy vérüket adva szórakoztassák a romai népet.

A gladiátorság eredete

A gladiátorok elsõ küzdelme az etruszk idõkbõl ered. Jelentõs személyiségek, nemesek halála esetén bemutatott emberáldozat gyanánt szolgált. Ha egy ilyen személyiség életét vesztette, akkor annak rokonai rendeztek a temetése alkalmával kisebb viadalokat. Ekkor még szigorúan csak páros összecsapások voltak, és a harcosok száma sohasem haladta meg a 6-8 fõt. Egységes felszerelésrõl, fegyverzetrõl ebben az idõben még nem beszélhetünk, nem ritkán csak egy-egy karddal voltak felszerelve az ellenfelek. Gladiátorok kiképzése ekkor még semmilyen keretek között nem folyik, a küzdõ felek a legtöbb esetben az elhunyt családtag közvetlen rabszolgáiból kerültek ki, akiknek követniük kellett urukat a halálba. Ezt a temetési „szertartást” vették át a romaiak az etruszkoktól, miután leigázták, és birodalmukba olvasztották õket. Ebben a korai idõben még Rómában sem voltak nagyszabású, mindenki által megtekinthetõ viadalok, hanem megmaradtak a halott tiszteletére rendezett emberáldozatnak, melyen csak a közeli családtagok vettek részt. Ekkor még nem is gladiátoroknak, hanem bustuariusoknak nevezik õket. Sok idõnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy a gladiátor küzdelmekre egy egész iparág épüljön kiképzõ iskolákkal, profi kiképzõkkel, arénákkal, és kitûnõen felkészített harcosokkal.

A legismertebb gladiátortípusok: samnis, thraex (trák), veles (lándzsaforgató), dimacheris (kétkardos), secutor, murmillo, retiarius (hálóvetõ), hoplomachus, andabates (vakon, bekötött szemekkel küzdõ gladiátor), scissor, equites (lovon küzdõ gladiátor).

Néhány gladiátor típus a legyõzött népek fegyverzetét vette alapul. Ilyenek például a thraex vagy a samnis. Mindkét nép véres háborúkat viselt Róma ellen, és bukásuk után a foglyok nagy része az arénában végezte. Fegyverzetük azonban oly jellegzetes, egyedi volt, hogy a késõbbiek során egy külön gladiátor fegyvernem alakult ki belõlük, minimális módosításokkal átvéve a népek eredeti fegyverzetét. Más fegyvernemek a fantázia szüleményei voltak, ennek legjellegzetesebb képviselõje a retiarius (hálóvetõ), aki háromágú szigonnyal és hálóval veszi fel a küzdelmet ellenfelével, aki általában a secutor, ritkábban a scissor fegyvernemben harcoló gladiátor lehetett.

A gladiátorok, fõleg a korai idõben kizárólag rabszolgákból, hadifoglyokból kerültek ki. A leigázott ellenségek leginkább hadra fogható, sokat bíró harcosait gladiátoriskoláknak – az úgynevezett ’ludus’-oknak – adták el, ahol aztán az iskola vezetõje – a ’lanista’ – felügyelete alatt veterán fegyverforgatók, kiöregedett gladiátorok kitûnõ harcosokat neveltek az újoncokból. Elmondható, hogy az ókori nyugaton egy jól felkészített gladiátor ellen párharcban, szemtõl-szembe senkinek nem lehetett esélye. Még a jól képzett légionáriusok, pretoriánusok is alul maradtak volna egy ilyen megmérettetésben. Mert Róma katonái ugyan remek harci képzést kaptak, de õk inkább a csapat harcászathoz, és a kötelékben, pajzsfalban történõ harchoz értettek. A gladiátor azonban, ha lehet ilyet mondani, az ókor harcmûvésze volt.

A gladiátor élete a ludus falain belül egyhangúan telt. Edzés, mely mind a fizikum erõsítésére, mind a technika csiszolására kiterjedt, evés, pihenés. Azonban a gladiátorok – rabszolga státuszuk ellenére – a kor színvonalához mérten kiadósan és választékosam étkeztek. Nem sokat ért volna az arénában az éhezésben legyengült, erejét vesztett harcos. Hasonlóan színvonalas orvosi ellátásban is részesültek, persze a lehetõségekhez mérten. A kor számtalan, híres orvosa szerezett hatalmas rutint – elsõsorban persze a sebészet területén – azzal, hogy gladiátorok sérüléseit kezelte. A leghíresebb ilyen orvos talán Galenus volt, aki késõbb császárok (Marcus Aurelius, Commodus, Pertinax és Septimius Severus) udvari orvosaként folytatta pályafutását.

A gladiátorok bevonulásra várnak

Néhány gladiátor felszerelés

Csapatküzdelem, háttérben a mindig vérre szomjazó közönséggel

Két thraex fegyverzetû gladiátor párharca. Tökéletesen megfigyelhetõk a fegyvernem jellegzetességei. Taréjos, hatalmas karimával ellátott, zárt sisak, combközépig érõ lábvasak, kis pajzs, a fegyvert forgató kezet védõ szegmenspáncél, a ’manica’ és a megtört pengéjû kard, az úgynevezett ’sica’.

Andabates gladiátorok összecsapása. Ezek a harcosok vakon küzdöttek meg egymással. Fegyverzetük egy tõr és egy roppant kis méretû ökölpajzs volt mindössze. Fejüket zárt sisak, testüket gyûrûpáncél védi. Az összecsapás során két rabszolga irányítja, „tereli” õket egymás felé. Minden alkalommal elkeseredett, véres küzdelmet vívtak egymással.

Samnis és thraex harcos küzdelme. A samnis gladiátor nyitott, tollakkal díszített sisakot visel, mindkét lábát görög típusú, domborított lábvas védi, jobb kezében egyenes rövid kardot, az úgynevezett ’gladius’-t forgatja. Ez a kardtípus volt rendszeresítve a romai légióknál is. Védekezés gyanánt nagyméretû, ovális pajzsot visel, melyet ’clipeus’-nak neveznek. Legjellegzetesebb ismertetõjele a három korongból álló mell, illetve hátvért.

A samnis harcos néha – különösen akkor, ha ellenfele is samnis fegyverzetû volt – könnyû, egykezes lándzsával volt felfegyverkezve, kardja csak tartalék fegyverként szolgált, arra az esetre, ha szálfegyverét elveszíti. Néha azonban õ maga szabadult meg lándzsájától, mert ha jó lehetõsége adódott rá, akkor ellenfelére hajította.

Dimacheris (kétkardos) küzdelme thraex-kal. A kétkardos korinthoszi, nyitott sisakot visel, mindkét kardját szegmensvért, azaz ’manica’ védi. Lábait görög típusú lábvért óvja a sérülésektõl, fegyvere két darab ívelt pengéjû rövid kard.

Secutorok és retiariusok küzdelme. A secutorok teljesen zárt, mindenhol legömbölyített sisakot hordanak (amiatt, hogy a háló ne akadjon bele), általában légiós nagy pajzzsal védekeznek, fegyverként pedig gladiust használnak. Csakis elõl lévõ, bal lábukat védõ, térd alá érõ, egyszerû lábvért viselnek. A retiarius fegyverei a háromágú szigony és a háló. Sisakot sohasem viselnek, bal kezüket páncél, és ugyancsak baloldalról fejüket az úgynevezett ’galerus’ védi.

Retiariusok

Secutor

Scissor és retiarius küzdelme. A scissor zárt sisakot, teljes gyûrûpáncélt, és mindkét lábán görög mintájú lábvértet visel. Fegyverei a gladius, illetve egy speciális kampó, mellyel ellenfele hálóját igyekszik hatástalanítani.

A gladiátorjátékok után egy újabb nagyszabású ütközetet mutattunk be immár nagyszámú közönségünknek: a teutoburgi erdei csatát. Ebben a fent említett csapatok mellett szerepet kaptak germán oldalon harcoló könnyû lovasok, kiket a csallóközi lovas íjászok elevenítettek meg.

A teutoburgi csata, Kr. U. 9

Kr. E. 15 és Kr. U. 6 között elõször Augustus mostohafia, Drusus, majd annak öccse, Tiberius harcolt sikeresen Nyugat Germániában annak érdekében, hogy a barbár germán törzseknek elvegyék a kedvét attól, hogy az ekkor már romai provinciának számító Galliát folytonos rabló hadjáratokkal, betörésekkel, rajtaütésekkel zargassák. Ennél nagyobb cél is lebegett a romaiak szeme elõtt, nevezetesen a germán törzsek pacifikálása és szállásterületeik hozzácsatolása a birodalomhoz. Az elhúzódó harcok során érték ugyan a rómaiakat kudarcok is, például a cherusk lázadás esetén Kr. E. 1-ben, de következetesen folytatták a küzdelmet, és amikor Tiberius Kr. U. 6-ban átadta a parancsnokságot Publius Quintilius Varusnak, joggal vélhette úgy, hogy a fõ célt elérte, sikerült pacifikálnia a germánokat. Helyzetelemzése azonban téves volt. A germános csak az erõt tisztelték, ehelyett viszont gyengeséggel és hozzá nem értéssel találták szembe magukat. Varus egyáltalán nem felelt meg azoknak a követelményeknek, melyek ennek a tisztségnek a betöltésére alkalmassá tehették volna. Alapvetõ hibákat követett el azzal, hogy a germánokat Róma rabszolgáinak tekintette, adófizetés gyanánt aranyban fizetendõ sarcot vetett ki, elhanyagolta a légiók kiképzését és a hadgyakorlatokat. A Germániában állomásozó teljes romai haderõ öt légiót számlált. Kettõ Mogontiacumnál (a mai Mainz), három pedig Alisonál (Haltern) állomásozott. A katonák képzettségi foka alacsony volt, hadgyakorlatok hiányában erõnlétük, kitartásuk megkopott, a harci morál alacsony szintre esett vissza. Kr. U. 9-ben a táborba kisebb törzsi felkelésrõl szóló hírek érkeztek. Varus nem kezelte komolyan a dolgot, nem tartott attól, hogy az egyébként különálló, sokszor egymással is ellenséges germán törzsek bármiféle veszélyt jelenthetnének a légiósok számára. Kora õsszel Varus a XVII., a XVIII. és a XIX. légió élén útnak indult, hogy egy gyors hadjáratban, saját szállásterületükön büntesse a lázadó törzseket. A germánok vezére – Arminius – csak erre várt. A tehetséges törzsfõ összefogta a germán harcosokat, és a helyismeret, illetve a terepviszonyok segítségével csapdát állított a menetelõ légiósoknak, akik azt hitték, még baráti, szövetséges törzsek területén haladnak keresztül. Ráadásul Arminius és a helyi cheruskok egyik vezetõje is a rómaiakkal tartott, elaltatva gyanakvásukat. Valójában Arminiusék a rejtõzködõ, harcra és bosszúra szomjazó germán harcosok közé vezették a három légiót. Normális körülmények között a rómaiaknak lett volna esélye a rájuk rontó fegyelmezetlen germánokkal szemben, azonban a támadás teljesen meglepetésszerûen, menet közben érte õket. A támadók iszonyatos pusztítást vittek végbe a légiósok között, akik ugyan romai katonákhoz méltóan a végsõkig küzdöttek, de ezúttal nem volt esélyük. Mindössze egy maroknyi lovasnak sikerült kitörnie a germánok gyûrûjébõl, de lényegében mindhárom légió teljesen megsemmisült. Varus legalább a végsõ pillanatban tanulságot tett arról, hogy õ is tud büszke romaiként viselkedni, és mikor a vereség ténye bizonyossá vált, akkor fõtisztjeivel együtt öngyilkosságot követett el. Azok a katonák jártak a legszerencsétlenebbül, kiket a germánok élve kaparintottak meg. Az õ sorsuk minden esetben halál volt, a germán istenek és a fényes gyõzelem emlékére. A három légiót a borzalmas vereség miatt késõbb sohasem szervezték újra, és a germánok kezére jutottak a birodalmi jelképek, zászlók mind egy szálig.

A római légiók

 Germán lovasság. Megfigyelhetõ, hogy nyereg, kengyel, és egyéb lószerszámok nélkül ülik meg a lovat.

Germán harcosok. Jól látható a tipikus germán kerek pajzs, és az, hogy páncélt csak néhányan hordanak. Legjellemzõbb páncéljuk a ’lamellás’ vért, mely kis bõrdarabok összefûzésével készül. Gyûrûpáncélt csak a vezetõk viseltek. Leggyakrabban használt fegyvereik a lándzsa, a balta, a kalapács, illetve ritkábban az egyenes hosszú kard.

Germán roham

Az elsõ gyõzelem

A légiók még tartják magukat

Varus és a maroknyi túlélõ az utolsó roham elõtt

  A germán lovasság végez az utolsó rómaiakkal

  Germán gyõzelem

Végül két video a fesztiválról, kedvcsináló gyanánt:

A teutoburgi ütközet:

http://www.youtube.com/watch?v=8OIRgD6QV8E

Gladiátorok harca:

http://www.youtube.com/watch?v=CdA0ajhU7tg